Indulás-bemutatkozás II.

Végiggondoltam a dolgokat, és csak úgy lenne jó, hogy ha mielőtt bármilyen dologgal kapcsolatban állást foglalok, először is ténylegesen bemutatkozom.

Ez egyrészt már megtörtént, de igazából abból nem sokat lehetett megtudni rólam. Leginkább azt nem, hogy ez a fiú tényleg keresztyén-e, vagy nem, tényleg fontos neki az Ige, vagy csak mond valamit. Szóval szeretnék bizonyságot tenni Krisztusról nektek.

Vallásos református családban nőttem fel, ahol szüleim megkereszteltettek, majd 13 éves koromban, 2001-ben lekonfirmáltam. De ezzel nemcsak le, de ki is konfirmáltam magam tulajdonképpen. Ugyan fogadalmat tettem arról, hogy egész életemet az Úrnak szentelem, de komolyan nem vettem azt. Jellemzően kötelességszerűen jártam templomba, alkalmanként olvastam a Bibliát és imádkoztam is, amiben elsősorban saját képmutatásom és lelkiismeretem megnyugtatása játszott szerepet. Istenhívő embernek vallottam magam, de ettől csak jó embernek, jobb embernek gondoltam magam a többieknél. Kamasz koromban jártam gimnazista Bibliaórára, ahonnan kikoptam 16-17 koromban, hiszen a komoly keresztényi életet nem értettem, csak az örömeim megvonását láttam az Isten követésében. Nem volt igazi élő kapcsolatom a Mindenség Urával. Ekkor még.

Aztán jöttek az egyetemista évek, ahol úgy éreztem kinyílt előttem a világ, de ezzel fokozatosan csuktam be a Bibliámat is. Elsősorban a haverok, a bulizás, na meg a lányok érdekeltek. Hidegen hagyott az, hogy szüleim aggódnak otthon értem, hogy hajnalban milyen állapotban érek haza, nekem a lényeg az volt, hogy minél több mindent éljek át, minél jobban érezzem magam, és hogy mindenki minél jobb fejnek tartson. Lényegtelen volt, hogy kint bántok meg a magánéletemben, arra figyeltem, hogy korrekt legyek, de hogy ebben nem volt szeretet, az is biztos. Elvégeztem a gazdaságtudományi karon a pénzügy-számvitel alapszakot, de nem sok mindent jegyeztem meg a tanulmányaimból. Csak a vizsgákra tanultam, meg is lettek, de hosszú távra elég kevés tudásom maradt. Abszolút a pillanatnak éltem, a ''Carpe Diem'' ragyogta be az életem.

Aztán elkezdtem pszichológiát tanulni, ahol úgy gondoltam, hogy majd én rendbe rakom magam, mert úgy éreztem, h azért ez mégsem teljesen jó így. Csakhogy a suli ott sem igazán érdekelt, teltek a hónapok, szemeszterek, és sem szakmailag, se párkapcsolatban nem találtam meg valahogy az igazit. De azért ment itt is a bulizás ezerrel, aztán, mikor már úgy éreztem, hogy a csúcson vagyok, és hogy rendbe raktam magam, akkor csúszott ki a lábam alól a talaj. Depresszió. Mindenféle útkeresés. Pszichológus, aki egyébként egy nagyon kedves hölgy volt, és sokat jelentett nekem akkoriban, hogy járhatok hozzá. Segített is kijönni a depresszióból, csak akkor megint átestem a ló túloldalára. Ekkorára már lelkileg teljesen széthullottam.

És egyszer csak Isten a tévelygések és téveszmék közepette, egyszer csak megmutatta, hogy bűnös ember vagyok. Mikor a sok szenvedés között le akartam írni életem történetét, a saját hiúságomat, képmutatásomat láttam meg, és teljesen kétségbe estem. A felszín alatt ott volt a bűn, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Eszembe jutott az a gyülekezet, ahová régebben járogattam, elmentem a lelkészhez, és sírva mondtam el neki, hogy bűnös ember vagyok. Ő azt mondta, hogy Isten szeret, és Jézus Krisztus megvált engem a bűneim alól kereszthalála és feltámadása által. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, ha el ne vesszen, hanem örök élete legyen (János evangéliuma 3,16).

Ekkor, 2012. március 21-én, értettem meg, hogy Krisztus nélkül esélyem sincs. Ez azt jelenti, hogy megláttam azt, hogy bűnös ember vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy bűntudatom volt, ami szubjektív, hanem tudtam, hogy azok objektív szemmel is vétkek. Bűnök. Tényleges, valós bűnök. Békére szerettem volna találni, de magamtól nem találtam meg azt. Bocsánatra van és volt szükségem, mert különben elveszek. És ezt a bocsánatot kaptam meg Krisztusnak köszönhetően. Nem kellett ehhez semmilyen vallásos teljesítményt nyújtanom, merthogy ez a dolog egyszerűen nem rajtam múlik, múlott.

Krisztus állította helyre ezt a szakadékot az ember és a Mindenható Isten között azáltal, hogy magára vette a világ bűneit. És így állította helyre az Istennel való békességet az én életemben is. Mert hogy hittel elfogadtam, hogy nincs más Út, csak ami Krisztus által vezet. Mert, hogy a Világ Ura elküldte a földre azt, akit a legjobban szeretett. A szerető Isten a keresztre vitte az Ő Egyszülött Fiát, azért hogy én is vele legyek. Hogy az én bűneimre is legyen bocsánat.  

Ezt követően Jézus követése valódivá vált számomra, így fokozatosan megváltozott az életem, mások lettek fontosak a napjaimban. Az Úrnak köszönhetően vágyódtam arra, hogy megismerjem az Igét, imádkozzam, és hogy hívő emberekkel töltsem az időmet. Így lett a világ rettegett ura az én mennyi édesapám, így törekszem neki való hálából egész életemet az Ő dicsőségére élni. Ha már az örök életemet bebiztosította, és a kettőnk között lévő szeretet-kapcsolatot felállította, azt gondolom, ez a minimum.